„Az okos ember sziklára építette házát.”
Nyelvünkben a ház és a haza szó ugyanabból a tőből származik. Napjaink identitászavarral küszködő magyarjainak és talajt vesztett keresztényeinek ezért is közvetít igen-igen aktuális üzenetet Szent István ünnepén az Evangélium.
Aug. 20-a egyszerre egyházi és állami ünnep. Azok szemében, akik az Egyház és az állam teljes szétválasztásának hívei, ez bizonyára avult és rossz emlékeket idéző dolog. Bennünket, magyar keresztényeket azonban arra int, hogy aki maradandó közösséget akar létrehozni, az nem hagyhatja számításon kívül az Istent, sőt, igazából csak benne bízhat és őrá építhet.
Fogalmazzunk katolikus módra, azaz minden kirekesztő szándék nélkül, egyetemesen! Számunkra az a gesztus, amellyel Szent István király halála előtt a koronát, újonnan létrejött királyságát felajánlotta az Istenszülő Szűznek, azt fejezi ki, hogy nem politikai tényezőkben, földi szövetségeseiben bízott elsősorban, hanem mert ráhagyatkozni az isteni gondviselésre és a Szűzanya pártfogására. Családnak tekintette népét, amelynek anyára van szüksége, s ezzel a szó legmélyebb értelmében volt reálpolitikus (építve a magyarságnak a római rítusú kereszténységre térését megelőző Mária-kultuszára is).
Az ország felajánlásában protestáns testvéreink a János-evangélium azon helyének új és eredeti módon való komolyan vételét ismerhetik fel, ahol Urunk, Jézus a kereszten függve, halála előtt szeretett tanítványát édesanyjára, édesanyját pedig tanítványára bízta, mintegy szövetséget hozva létre köztük.
Nem keresztény, de egy Istenben hívő testvéreink számára is van mondanivalója ennek a cselekedetnek: benne az ország első embere kinyilvánította az égi hatalomnak való alárendeltségét, s az egy Isten gondjára bízta országát és népét.
Nem hívő, de kereső, az igazságra nyitott magyar testvéreinknek azt mondhatjuk, hogy első királyunk volt olyan intelligens, hogy az ember végtelen felé nyújtózó igazságkeresésére építette országát.
Csak megrögzött ateista, gyakorlati materializmusba süllyedt magyar testvéreinknek nem tudunk mit mondani (egyébként a hazáról, hazaszeretetről sem nagyon); őértük hát még buzgóbban kell imádkoznunk, és saját maguk elől is eltagadott reménytelenségükre gyógyírül felajánlanunk azt a reménységet, amely kisarjad ünneplő szívünkből.
Fr. Barsi Balázs - Telek Péter Pál: Magasság és mélység c. könyvéből
Aug. 20-a egyszerre egyházi és állami ünnep. Azok szemében, akik az Egyház és az állam teljes szétválasztásának hívei, ez bizonyára avult és rossz emlékeket idéző dolog. Bennünket, magyar keresztényeket azonban arra int, hogy aki maradandó közösséget akar létrehozni, az nem hagyhatja számításon kívül az Istent, sőt, igazából csak benne bízhat és őrá építhet.
Fogalmazzunk katolikus módra, azaz minden kirekesztő szándék nélkül, egyetemesen! Számunkra az a gesztus, amellyel Szent István király halála előtt a koronát, újonnan létrejött királyságát felajánlotta az Istenszülő Szűznek, azt fejezi ki, hogy nem politikai tényezőkben, földi szövetségeseiben bízott elsősorban, hanem mert ráhagyatkozni az isteni gondviselésre és a Szűzanya pártfogására. Családnak tekintette népét, amelynek anyára van szüksége, s ezzel a szó legmélyebb értelmében volt reálpolitikus (építve a magyarságnak a római rítusú kereszténységre térését megelőző Mária-kultuszára is).
Az ország felajánlásában protestáns testvéreink a János-evangélium azon helyének új és eredeti módon való komolyan vételét ismerhetik fel, ahol Urunk, Jézus a kereszten függve, halála előtt szeretett tanítványát édesanyjára, édesanyját pedig tanítványára bízta, mintegy szövetséget hozva létre köztük.
Nem keresztény, de egy Istenben hívő testvéreink számára is van mondanivalója ennek a cselekedetnek: benne az ország első embere kinyilvánította az égi hatalomnak való alárendeltségét, s az egy Isten gondjára bízta országát és népét.
Nem hívő, de kereső, az igazságra nyitott magyar testvéreinknek azt mondhatjuk, hogy első királyunk volt olyan intelligens, hogy az ember végtelen felé nyújtózó igazságkeresésére építette országát.
Csak megrögzött ateista, gyakorlati materializmusba süllyedt magyar testvéreinknek nem tudunk mit mondani (egyébként a hazáról, hazaszeretetről sem nagyon); őértük hát még buzgóbban kell imádkoznunk, és saját maguk elől is eltagadott reménytelenségükre gyógyírül felajánlanunk azt a reménységet, amely kisarjad ünneplő szívünkből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése