Mi
voltunk az egyetlen család az étteremben. Eriket beraktam egy
etetőszékbe és megjegyeztem magamnak milyen csendben eszik minden
vendég. Néhányan halkan beszélgettek.
Erik hirtelen örömteli kiáltást hallatott.
"Szia!"
– mondta, miközben pufók kezeivel a szék tálcáját püfölte. Szemei az
izgatottságtól kikerekedve, száján azzal az imádnivaló fogatlan
mosollyal, hevesen integetett.
Próbáltam megtalálni hirtelen örömének
forrását. Sikerült. Egy koszos, szakadt kabátot viselő öregember volt.
Nadrágja gyűrötten lógott rajta, cipzárja félig lecsúszva, egyik
cipőjéből kikandikáltak a lábujjai, erekkel telerajzolt orra, olyan
volt, mint egy térkép.
Túl messze voltunk ahhoz, hogy szagokat érezzünk, de biztos voltam benne, hogy büdös. Ő is integetett."Szia, kicsi baba! Szia, nagyfiú! Kukucs!" – mondta Eriknek. Összenéztünk a férjemmel. "Most mit csináljunk?”
Meghozták az ebédünket. A férfi szakadatlanul kiabált a túloldalról.
"Ismered ezt a játékot? Kukucs! Nézd csak! Ismeri!"
Senki
sem gondolta, hogy a férfi aranyos és egyértelmű volt, hogy részeg. A
férjemmel majd elsüllyedtünk szégyenünkben. Csendben ettünk, de nem úgy
Erik, aki egész repertoárján végigment, az öreg pedig mindent
utánacsinált.
Végre befejeztük az evést és a kijárat felé vettük az
irányt. A férjem elment fizetni azzal, hogy a kocsinál találkozunk. Az
öregember pont köztem és a kijárat között ült. "Uram, segíts, hogy
kijussak innen anélkül, hogy megszólítana minket!" – imádkoztam
magamban.
Ahogy közeledtünk, próbáltam úgy fordulni, hogy ne érezzük a
leheletét, de miközben elfordultam Erik kitekerte magát és az ismert
"vegyél fel" babapozícióba helyezkedett.
Mielőtt bármit tehettem volna Erik az öregember karjaiba vetette magát.
Hirtelen
ott álltam és néztem, ahogy egy nagyon büdös öregember a karjaiban tart
egy boldog kisgyereket. Erik teljes bizalommal és szeretettel a férfi
kopott vállára hajtotta a fejét. Az öregember becsukta a szemét és
láttam, ahogy megindulnak a könnyek. Öreg, koszos, fájdalomtól és a
kemény munkától kicserzett kezei igazi gyengédséggel tartották a fiamat,
miközben szeretettel a hátát simogatta.
Nem láttam még ilyen mély és ugyanakkor ennyire röpke szeretetet két emberi lény között.
Döbbenten
álltam. Az öreg néhány másodpercig ölelte Eriket majd rám nézett.
"Nagyon vigyázzon erre a fiúra!" – mondta szilárd meggyőződéssel.
Nagy nehezen kinyögtem, hogy "megteszem".
A
férfi nem túl nagy hajlandósággal, szomorúan fejtette le magáról
Eriket, mintha valóban fájdalmat okozott volna neki a mozdulat.
Megfogtam a fiamat és az öregember ennyit mondott: "Isten áldja
asszonyom! Ez volt a karácsonyi ajándékom."
Egy elmakogott köszönet
után futva tettem meg az utat az autóig. A férjem nem értette miért
sírok és miért szorítom úgy a fiamat, miközben azt mondogatom, hogy
"Uram, Uram, kérlek, bocsáss meg!"
Tanúja voltam Krisztus
szeretetének egy gyermek ártatlanságán keresztül, aki nem látott bűnt és
nem ítélkezett. Egy kisgyereken keresztül, aki a másik lelkét látta és
egy anyán keresztül, aki nem látott tovább az öltözéken. Keresztényként
vak voltam, miközben karjaimban tartottam egy gyermeket, aki látott. Úgy
éreztem Isten azt kérdezi tőlem, "Hajlandó vagy megosztani a fiadat egy
pillanatra?" amikor Ő nekünk adta az Övét, örökre.
A rongyos öregember eszembe juttatta, hogy "olyanokká kell lennünk, mint a kisgyermekek, hogy bemehessünk a mennyek országába".
Forrás: http://uvhirlevel.i-design.hu/archivum.php?page=hetilelekemelo/h130128l
Forrás: http://uvhirlevel.i-design.hu/archivum.php?page=hetilelekemelo/h130128l
Megsirattam a történetet..., hiszem velem is történt egy kísértetiesen hasonló eset. Az utcán az én másfél-két éves kislányom leült egy hajléktalan mellé egy padra, és valami kekszet eszegettek együtt. Én ott álltam berzenkedve, mégis örömmel a szívemben.Hálát adtam Istennek a gyermekemért, aki nem "csak" az enyém és aki ezt ennyi idősen pontosan érezte! Köszönöm!
VálaszTörlésJó volt olvasni...Igen, ilyenek vagyunk a legtöbbször. Nagy kegyelmi pillanat, amikor Isten látásával meglátjuk a belsőt. Köszönöm a történetet, újra eszembe juttatta, mennyi faragnivaló van még rajtam...
VálaszTörlésNagyon megható és egyben tanulságos történet arról,hogy a gyermekünket csupán ajándékba kaptuk.
VálaszTörlésZsolt: Ajándékba, de egyúttal felelősségteljes "használatba", hogy úgy kerüljön majd vissza ahhoz, aki adta, hogy az ajándék elérje célját, rendeltetését, az örök életet az adományozóval.
VálaszTörlésMélyen megérintő valóság.Sajnos sok esetben ilyenek vagyunk.Régebb, hasonló esetben volt részem.Egy pap prédikációját kritizáltam magamban,gondolva mise végén meg mondom neki észrevételeim.A mise végén ,hozzám jött egy kedves ismerős és kért,hogy mondjam meg a plébános úrnak,hogy nagyon szépen köszöni ezt a szép prédikációt. Mondanom se kell mennyire el szégyeltem magam.Mit kritizáltam? ?? Miért ?
VálaszTörlésNagyon megindító; példát adó. Köszönöm
VálaszTörlésTanulságos és példamutató történet
VálaszTörlésNagyon szép írás.
VálaszTörlésNagyon megható történet , elgondolkodtató ,a ruha teszi az embert vagy a belső szeretet, és lássunk csodát egy piciny gyermek előbb felismeri a belső szeretetet mint mi felnőttek. Ez az amikor csak a rohanó világban nem érünk rá a lélekkel is foglalkozni hogy is van JÉZUSOM segíts hogy szemem irgalmas legyen ,ne ítéljen külső látszat alapján!!!
VálaszTörlésKöszönöm a történet megosztását Zsuzsi