2012. szeptember 8., szombat

A megbocsátásról

(...Folytatása a Heti Lélekemelő hírlevélben megkezdett elmélkedésnek!)
A megbocsátásnak ezek a formái torzképek, egy alapvető keresztény erénynek - a valóságban sajnos nagyon gyakran előforduló - torz és kompromittáló utánzatai. "Kegyetlen kegyelem" az ilyenfajta megbocsátás, még ha jóindulatból fakad is, sosem építő, boldogító nagylelkűség, igen sokszor egyenest a kegyetlenségnek valamiféle perverz változata. A bűnöst nemhogy kiemelné a nyomorúságából, inkább még mélyebbre taszítja. Aki a megbocsátásnak csak efféle változataival találkozott, annak könnyen elmehet a kedve attól is, hogy megbocsásson, attól is, hogy mások bocsánatára számot tartson. Az ilyen ember szokta mondogatni: "Jobb egy tisztességes ellenség tucatnyi hazug jó barátnál."

Egészségesebb a harag és a megtorlást igénylő szemet szemért, fogat fogért metsző hideg szele ennek a megbocsátásnak miazmás, köhögtető légkörénél.
A krisztusi megbocsátás nem a rossznak udvarias hallatlanra vétele vagy éppen kimosdatása. A bűn bűn, a sértés, kár, ártalom megoldásra vár, nem arra, hogy egyszerűen fátylat borítsanak rá. A krisztusi megbocsátás Istenre nyílik, még ha nem emlegeti is ezt föltétlenül. Arra, aki nagyobb a mi szívünknél, és eléggé hatalmas ahhoz, hogy jóvátegye a bűn okozta roncsolásokat a megsértettben és a sértés szerzőjében egyaránt. És a krisztusi megbocsátás testvéri mozdulat. A testvér a kegyelem egét úgy nyitja az esemény és a benne részesek fölé, mint maga is kegyelemre szoruló. Szolgatárs, aki az evangéliumi példabeszéd szerint maga is adósság-elengedésre szorul, az irgalom erőterében él, hogyne igyekeznék tehát irgalmasnak bizonyulni. A testvér testvére bűnében mindig bűnrészes is.
Mi bűnösök nemcsak hasonlítunk egymáshoz abban, hogy irgalomra szorulunk, hanem felelősek is vagyunk egymásért. Valamelyest az én vétkem az a vétek is, amely ellenem irányul.

A megbocsátásnak ez a krisztusi módja elsősorban lelkület kérdése. Nem a külsőségeit kell ellesni, lehet megtanulni, hanem a belső tartalmát. De azt tanulni kell, mert senki sem születik rá. A hit, az élet megrendüléseit Istenhez emelő, imádságos-elmélkedő gyakorlat alakíthatja ki. S ha valaki úgy érzi, hogy képtelen rá? Igyekeznie kell, és kérnie a hozzá szükségeseket. A külső formát azután - nagyon-nagyon változatosan - magától teremti meg ez a belső tartalom. Talán ügyetlenül, tapogatózva, de nemegyszer váratlan zsenialitással is. Néha szavak nélkül kell megbocsátani. Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró jeleit, s jelekkel felelni a jelekre. Felejteni ott, ahol feledésre van szükség, megróni máskor azt, akinek szüksége van a megrovásra. Az igazi megbocsátás, mint a szeretet általában, intelligens és leleményes. És alázatos is, legfőképpen talán alázatos.

Részletek Jelenits István: Élet és evangélium c. könyvéből

1 megjegyzés:

  1. Köszönöm Atyám ,hogy a bűnt elítéled,DE a bűnöst szereted,és mindig kész vagy megbocsájtani ,ha szívből tesszük.Mindig JÉZUSNAK az a példabeszéde jut eszembe,amikor a bűnös asszonynak azt mondtad-,az vesse rá az első követ aki bűn nélküli.Igaz ,mindannyian vétkezünk, s sokszor pont azt bántjuk meg akit szeretnünk,tisztelnünk kéne.
    URAM ,bocsásd meg emberi gyengeségünket

    VálaszTörlés